Azzurri

 Most, hogy szép lassan túl tettük magunkat (inkább úgy teszünk, mintha meg sem történt volna) a világbajnokság okozta gyötrelmeken, talán ismét képesek lehetünk a Squadra Azzurra dolgaiban kissé jobban elmélyedni. Van ugyanis mit kitárgyalni, Cesare Prandelli csapata augusztus 10-én Elefántcsontpart ellen lép barátságos mérkőzésen pályára, s ha még egyelőre csak a La Gazzetta dello Sport információira hagyatkozva is, de előttünk egy bő 30-as keret a következő hónapokban behívásra esélyes játékosokról, mely igencsak elemzésért kiált.

Kapusposzton Buffon hosszabb kiesése biztosan lehetőséget ad egy debütáló számára, hiszen a négy helyettesítésére szánt jelölt egyike sem ölthette még magára korábban a válogatott mezét. Legkomolyabb eséllyel Salvatore Sirigu, a Palermo 23 éves kapusa pályázhat a kezdő tizenegybe, a Serie A-ban tavaly debütált korábbi korosztályos válogatottat generációja egyik legnagyobb tehetségeként tartják számon.

A nála mindössze 1 évvel idősebb Emiliano Viviano szintén az U 21-es csapatot kinőve köszön be a felnőtt keretbe, ő jóval tapasztaltabb palermói riválisánál, viszont kevésbé képes oly kiemelkedő teljesítményre, mint a Campionatóban már első mérkőzésén a meccs embereként bemutatkozó, s azóta is az egekbe hypolt vetélytárs.

 Évek óta úgy vagyok már az átigazolási szezonokkal, hogy igyekszem a lehető legminimálisabban nyomon követni azt, mert hát ki teszi szívesen tönkre az év legszebb heteit azzal, hogy kétpercenként görcsbe rándul a gyomra; idén vajon melyik játékost veszítjük el a keretből, tovább erősítve ráadásul egyébként is jobb helyzetben lévő riválisu(ai)nkat...?

De az idei nyár úgy tűnik ez egyszer végre másképpen alakul. Persze ez még nem az a tízezrek előtt Batistuta prezentálós, színpadról bejelentős, miszerint idén bizony újra Scudettót nyerős, tele ambíciókkal napokat visszaszámlálós boldogságtól repesős nyár, de azért messze a legbíztatóbb az utóbbi évek közül.

A fájdalmasan rövid vébészereplés során többet mérgelődtünk, mint amennyit drukkoltunk, de a három gyalázatos meccsen kívül voltak jó pillanatok és ezt a blognak köszönhetjük. 

Mit vittünk véghez? 

Hogy közösen írjuk a blogot, Szily László ötlete volt, és bejött. Hosszú évek múlva, mikor a memoárjait írja, nagy valószínűséggel így fog ezekre a napokra emlékezni: "Akkor még nem sejtettem, hogy azzal a nővel állok szemben, akit ma úgy ismerünk, mint az első női kommentátor Magyarországon aki világbajnoki döntőt közvetít és az egész ország rajong érte. Büszke vagyok arra, hogy ennek a fantasztikus pályafutásnak részesévé válhattam akkor, mikor megadtam a lehetőséget neki a vezérszurkolóságra. Nem beszélve a két fiúról, akikben most a világbajnoki bronzérmet szerző magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitányát, valamint a sportért felelős minisztert tisztelhetjük." 

Lupetto és Unimuck belecsaptak a lecsóba, a "bennünket olvashattok majd legtovább" mondatért kaptak hideget-meleget, nekem nagyon tetszett, aztán remegő gyomorral írtam meg a keretről az első posztom.

Nyígtem Cassanóért, ötletekkel bombáztam szeretett szerzőtársaimat, akik ezt meglepően jól viselték, jött a vihar a biliben mert Marchisio himnuszt énekelt, aggódtunk Buffon sérülése miatt, nyereményjátékot játszottunk, a csapatról lehúztuk a vizes lepedőt, lupetto elküldte őket dolgozni, lamentáltam Zakumiról, Unimuck azt a meccset közvetítette percről-percre, amit én magam sosem vállaltam volna, aztán hirtelen vége lett.

Még mindig égő fájó leírni: az olasz csapat nem jutott tovább a csoportból.

Jött Prandelli, az olaszfoci drukkerek pedig izgalmas időszak előtt állnak: hogyan tovább?

Hát ebből nem akarunk kimaradni, lupetto szlogenje így valóban igaz: tényleg bennünket olvashattok legtovább, mert folytatjuk. Itt, ezen a blogon, mi hárman.

Minden, ami olasz foci, érdekes és érdektelen információkkal, még több pacsálással, röhögéssel és polgárpukkasztással.

Vigyázz, NST, jövünk!

Örültök?

A stadionnal együtt a csapat is épül a Juventusnál..

A tavalyi borzalmas szezon után a Juve vezetése alapos változásokon esett át, ennek köszönhetően elnöki posztra a fiatal Andrea Agnellit, sportigazgatónak Giuseppe Marottat, míg edzőnek Luigi Del Nerit választották. A triumvirátus azon munkálkodik kinevezésük óta, hogy egy erőteljes, jó csapatot hozzanak össze, mellyel visszaadhatják a Juventinok hitét és a klub nevéhez és történelméhez hűen szerepeljen a honi és nemzetközi porondon egyaránt.

Legfőbb problémát a csapat védelme jelentette az elmúlt idényben, ugyanis 56 kapott góllal a szezon hatodik leggyengébb hátsó alakzatának bizonyult. Nem csoda, hogy robbant a bomba. Ennek megfelelően Cannavaro szerződését nem hosszabbították meg, ő a dubai Al-Ahli csapatánál folytatja. Kilóg a csapatból a 2006-os VB hőse, Grosso is, iránta az Atletico Mardid érdeklődik, míg Zebina és Grygera sorsa is kérdéses. A vérfrissítés megindult a hátsó alakzatban, a VB kerettag Bonucci végleg, Marco Motta pedig kölcsönbe érkezett Torinóba. Ha beválik e két játékos, hosszú időre megoldódik a Bianconeri védőproblémája. A sajtó pedzegeti még egy belső védő érkezését, erre a posztra legesélyesebbnek Méxes látszik. Viszont nagy a csend balhátvéd érkezése felől…

 A fellépés véget ért, Lippi jobbra el és ez alkalomból itt az ideje, hogy vele együtt még jó páran jussanak hasonló döntésre. Végérvényesen lezárult egy emlékezetes generáció korszaka, a korábbi évekért a taps kijár, de ettől még a mostanra megmaradt főszereplők szinte kivétel nélkül már csak önmaguk árnyékai voltak. Zambrotta, Cannavaro, Gattuso, Buffon és Pirlo semmit nem tudott már hozzátenni az Azzurri játékához és bár utóbbi kettőt sérülése akadályozta ebben leginkább, azért nem feltétlenül választanám külön mindezt, bizonyos okokból egyszerűen már nem lehet rájuk építeni a válogatottat és ez sajnos nehezen vitatható.

Kezdődhet az új időszámítás Prandellivel és amennyire eddigi edzői döntéseiből kitűnik, vele együtt a régóta áhított és Lippin oly sokszor számon kért nyitottság, s a szándék a keret újjáépítésére, de legalább jelentős felfrissítésre is megindulhat. Fontos szerepe lehet mostantól az együttesben Lippi által mellőzött játékosok egész sorának. Megnyílhat az út Cassano, Balotelli, Miccoli előtt és olyan tehetségek is, mint például Motta, Santon, Ariaudo, Ranocchia vagy éppen Giovinco, sokkal jobb eséllyel pályázhatnak a keretbe kerülésre, bár ezért nyilván ők és klubedzőik tehetnek majd a legtöbbet. Komolyabb terhet pakolhatunk végre Bonuccira, Maggióra, Quagliarellára, Rossira, Montolivóra s talán, ha sérülésein egyszer végre túl jut Aquilanira.

Hogy jobb lesz-e ettől valójában a csapat és elhozza-e azt a változást amit az utóbbi két világverseny után mindenki szinte már egyenesen követel? Ezt nehéz lenne megmodani biztosan, de az már mindenesetre világosan kiderült, hogy a jelenlegi langyos víz tovább nem tartható.

Ötlet az új megváltók személyére lenne tehát rengeteg. Nálam a jövő csapata körülbelül így festene, de hogyan állna össze a tiétek?

Amelia (Curci) - Motta (Maggio), Bonucci, Chiellini, Santon - Aquilani, De Rossi, Montolivo - Cassano - Quagliarella (Pazzini), Balotelli (Rossi)

Tegnap este írtam egy ideges e-mailt lupettónak, a mai napot egyeztettük, oké, megírom az összefoglalót, ígértem, remélem, nem azt a címet kell majd adnom a posztnak, "lófasz és esti fény" vagy azt, "arrivederci", vihogtam, de nem gondoltam komolyan.  

És most itt ülök leforrázva, dühösen és összefoglalót kell írnom. Összefoglalót az olasz válogatott világbajnoki szerepléséről, mert nincs tovább.

Három bűnrossz meccset játszottunk és megérdemeljük, hogy hazatérjünk. Mert szarul játszani lehet, de lelketlenül, motiválatlanul, tehetségtelenül és fantáziátlanul nem, mert akkor ez a vége.

Paraguay és Új Zéland ellen a szokásos formát hoztuk, azt, amiért mások gyűlölik az olasz focit, de mi, akik rajongunk érte, csak legyintettünk, olaszos kezdés, mindig így van. Az aggodalomra adott okot, hogy Lippi a fiatalokat a padon tartja, és persze Gigi sérülése is sokkolta a szurkolókat. Kínunkban jókat röhögtünk azon, Pirlo pályára lépését várjuk, hogy ő tegyen csodát a pályán, hogy jól szerepeljünk ebben a gyenge csoportban. Röhögtünk és bíztunk. Bíztunk ebben a kurva csapatban, és Lippiben, akiről még mindig elhittük, tudja mit miért csinál és aki most azt nyilatkozza, hogy vállal minden felelősséget. Igen, ez a minimum, ezért ne várjon senkitől elismerő pillantást és megértést se. Ő válogatta össze ezt a 23 játékost, akik miatt most úgy érzem magam, mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Mert ez a csapat semmit nem mutatott abból amit tud - amit egykor tudott, de reméltük, hogy még utoljára megmutatja.

Ahogy a franciákon, most rajtunk is röhöghet az egész világ, megérdemeljük. Tíz perc játékkal akartunk továbbjutni, taktika, futás, felépített támadás nélkül.

Az olasz focit temetik a lapok és azt írják, egy illúziónak van vége. A meghívott szakkommentátor a televízióban úgy nyilatkozik, az olaszok az elmúlt négy évben rombolták a futballt, lehetőség van arra, hogy a Serie A megújuljon, hogy az olasz foci újra építse saját magát. Megint mások úgy nyilatkoznak, ha az olasz csapat átvergődte volna magát a csoporton, még bármi történhetett volna, láttunk már ilyet és nyolcvankettőt emlegetik, én meg kikapcsolom a tévét, mert pontosan ezt a szót nem akarom hallani, a vergődést, mert ez fejezi ki legjobban, amit láttunk.

Azt, hogy öregek, hogy színészóriások, hogy antifocit játszanak, hogy mákosak, hogy nekik fúj a bíró azt már hallottam eleget, nem érdekel, azt, hogy vergődnek, azt most hallottam és láttam először.

A szerző bevallja, hogy sír e sorok írása közben. Nem a tehetetlen düh miatt, hanem mert úgy érzi magát, mint akit kifosztottak és mert megengedheti magának, mert nő, a picsogás a mi kiváltságunk. Mert búban a legfájdalmasabb visszaemlékezni az egykori boldog pillanatokra és most két emlék keveredik bennem, egy négy évvel ezelőtti, mikor Cannavaro magasba emelte a kupát, és egy frissebb, az, ahogy néhány perccel ezelőtt Quagliarella sír a pályára rogyva.

Igen, majd leszedik róluk a keresztvizet, jön Prandelli és ez csak egy játék, előre kell tekinteni, tudom. De ahogy elmúlt egy sor valaha kiváló játékos és Lippi dicsősége, az még sokáig fájni és dühíteni fog.

Forza Italia per sempre!

Itt az utolsó csoportmeccs, nincs mese, győzni kell! Mindegy, hogy parádés teljesítménnyel vagy szar játékkal, lényeg a lényeg, jussunk tovább! Esély még a csoportelsőségre is van, ha Új-Zéland hozza meglepően jónak (mázlisnak) mondható játékát. De ezzel most még ne is foglalkozzunk. Mindenki mormolja el maga kis imáját, végezzétek el a meccs előtti rituálékat és gyerünk, szurkoljuk tovább a Squadra Azzurrát a nyolcaddöntőbe! Forza Italia!

 Igazán olaszosra sikeredett a torna eddigi része, két dögunalmas döntetlen előre temetett ellenfelekkel szemben, hogy aztán rángatózó gyomorral élvezhessük végig a mindent eldöntő harmadik találkozót. Nem is lenne mindezzel semmi különösebb probléma, abszolút művészi szintre lett már az egész szokásos tusa az utóbbi évtizedekben fejlesztve, azonban most kivételesen azért nagyon nem lett volna mindegy hányadik helyen végzünk a csoportban (mert hogy tovább megyünk az ne legyen kétséges), akad ugyanis némi különbség a holland és a dán válogatott játékerejében.

A korábban kapott ezernyi anyázás ellenére tartom, nekünk továbbra sem az ellenféllel kell foglalkoznunk, hiszen egyrészt mégiscsak mi vagyunk a Világbajnokok, másrészt pedig elviekben minden eddigi eredmény ellenére mégiscsak ki kellene emelkedjünk játéktudás alapján ebből a bűn gyenge csoportból. Aki viszont Szlovákia kapcsán mégis bármilyen infóra szorulna, az olvassa el ezt, megtalál benne mindent, amit ellenfelünkről tudni érdemes.

Lippi ismét új felállást szült ma estére, immár látványosan nem találva az ideális kezdőcsapatot. Marchisio sokak örömére végre kikerül az együttesből, helyére pedig az a Gattuso érkezik, akire ha van mérkőzés, amikor még a szokottnál is nagyobb szükség lehet, az kétségtelenül a ma délutáni. Rino remélhetőleg kioszt majd néhány pofont az öltözőben (Lippinek is, mint anno 2006-ban) és belehajszolja a társakat a 3 pont megszerzésébe, a recept a továbbjutáshoz ugyanis szerencsére ennyire egyszerű. Be kell gyűjtsük a szlovákok skalpját és akkor minden további eredménytől függetlenül tovább "menetelünk".

A védelemhez továbbra sem nyúl birkatürelmű mesterünk, így a legalább egy kapott gól garantált, ezt lesz hivatott túlszárnyalni az ezúttal 3 támadóval felálló csatársorunk. Gilardino játékát nem erőlteti tovább Lippi (továbbra sem gondolom, hogy eddigi gyenge szereplése a firenzei bűne lenne), őt Di Natale váltja majd legelőre tolva, a két szélen pedig Pepe és Iaquinta feladata lesz minél jobb helyzetbe hozni az idei capocannonierét.

A középpályán De Rossival, Montolivóval és Gattusóval nem lehet különösebb probléma, remélhetőleg ez a hármas megadja majd a kellő stabilitást a védekezésünknek is, ha pedig esetleg úgy áll majd a mérkőzés, hogy ez a kissé defenzívebb formáció túlságosan hátráltatja támadásépítéseinket (ergo nem jönnek a várt gólok), Lippi végre hadba küldheti csodafegyverünket, Pirlo ugyanis úgy áll, ma délutántól újra bevethető lesz.

Könnyű mérkőzésre és továbbjutásra senki ne számítson, majd minden csoportellenfelünk élete meccsét vívja ma, hogy a legjobb 16 közé masírozhasson. De mivel szerencsére a szlovákok sem tehetik meg, hogy letáborozzanak saját tizenhatosuk elé (azért nyilván nem esnek nekünk majd), így remélhetőleg az eddigieknél jóval több helyünk lesz támadásépítésre, ami azért sokkal szebb kilátásokkal kecsegtet.

Bízzunk benne tehát, hogy a gyenge kezdés csak a szokásos forgatókönyv része volt. Remélhetőleg ma este kicsit, ha csak néhány napra is, de elégedette(bbe)n hátradőlhetünk.

Nevezzetek rosszmájúnak vagy kukacoskodónak, akkor sem tudom szó nélkül hagyni az Izét.

Ciao, az 1990-es olaszországi foci vb kabalafigurája felett sem tudok napirendre térni (könyörgöm, ha valaki tudja, árulja el, mi volt az a teremtmény), na de ez a szerencsétlen Zakumi...

Tudom, hogy ez egy leopárd, tudom. Mert elolvastam, onnan. Másként nehezen találtam volna ki, az első tippem az erősen hízásnak indult, rózsahimlőből lábadozó Pumukli volt, aki a lázadó kamaszkor küszöbére érve - és mert megunta hogy az összes többi kobold hülye Gyufafejűnek csúfolta - zöldre festette a haját, szegény Éder mester azóta is azt kérdezgeti magától, vajon hol ronthatta el és megkeseredve nyúl a kétdekás után. 

Mert egy leopárdnak hogy lenne már haja? Jó, legyen, Mexikóban a chilipaprikának bajsza volt. De miért van japán vágású szeme és szabályos fogsora? Mangaleopárd a globalizáció jegyében? És miért van akkora feje, mint egy hőlégballon?

Legalább lenne jó fej, de nem az. Mikor gólörömöt utánozva hason csúszik a füvön és vigyorogva felnéz, minden alkalommal rettegéssel tölt el, hogy megszólal: "de én úgy mondom, hogy omlósz!" és sikoltozva elkapcsolom a tévét.

Zakumi, nem szeretlek. Annyi más aranyos kabalafigura van.

Nektek melyik a kedvencetek?

(ui.: De miért zöld a haja??!!)

 Ma délután volt szerencsém többek között egy római és egy leccei barátommal végigszenvedni a válogatott döntetlenjét és a címben szereplő mondat a két olasz nagy egyetértése révén született, ha jól emlékszem valami "parádésra" sikeredett Chiellini indítást követően. Ne beszéljünk félre szerintem, Új-Zéland ellen kifejezetten szégyen a mai eredmény, a kiwiknél gyengébb csapat nem hiszem, hogy lenne az egész világbajnokságon.

És bár mentségként több kommentben is olvashattuk, hogy "dehát mentek azért előre a srácok becsülettel", ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ez az, ami miatt csak még szomorúbb mindez, a küzdőszellem valóban nem volt hiányolható, magyarán más válasz nem maradt, ennyire szar ez a mostani együttes.