A fájdalmasan rövid vébészereplés során többet mérgelődtünk, mint amennyit drukkoltunk, de a három gyalázatos meccsen kívül voltak jó pillanatok és ezt a blognak köszönhetjük. 

Mit vittünk véghez? 

Hogy közösen írjuk a blogot, Szily László ötlete volt, és bejött. Hosszú évek múlva, mikor a memoárjait írja, nagy valószínűséggel így fog ezekre a napokra emlékezni: "Akkor még nem sejtettem, hogy azzal a nővel állok szemben, akit ma úgy ismerünk, mint az első női kommentátor Magyarországon aki világbajnoki döntőt közvetít és az egész ország rajong érte. Büszke vagyok arra, hogy ennek a fantasztikus pályafutásnak részesévé válhattam akkor, mikor megadtam a lehetőséget neki a vezérszurkolóságra. Nem beszélve a két fiúról, akikben most a világbajnoki bronzérmet szerző magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitányát, valamint a sportért felelős minisztert tisztelhetjük." 

Lupetto és Unimuck belecsaptak a lecsóba, a "bennünket olvashattok majd legtovább" mondatért kaptak hideget-meleget, nekem nagyon tetszett, aztán remegő gyomorral írtam meg a keretről az első posztom.

Nyígtem Cassanóért, ötletekkel bombáztam szeretett szerzőtársaimat, akik ezt meglepően jól viselték, jött a vihar a biliben mert Marchisio himnuszt énekelt, aggódtunk Buffon sérülése miatt, nyereményjátékot játszottunk, a csapatról lehúztuk a vizes lepedőt, lupetto elküldte őket dolgozni, lamentáltam Zakumiról, Unimuck azt a meccset közvetítette percről-percre, amit én magam sosem vállaltam volna, aztán hirtelen vége lett.

Még mindig égő fájó leírni: az olasz csapat nem jutott tovább a csoportból.

Jött Prandelli, az olaszfoci drukkerek pedig izgalmas időszak előtt állnak: hogyan tovább?

Hát ebből nem akarunk kimaradni, lupetto szlogenje így valóban igaz: tényleg bennünket olvashattok legtovább, mert folytatjuk. Itt, ezen a blogon, mi hárman.

Minden, ami olasz foci, érdekes és érdektelen információkkal, még több pacsálással, röhögéssel és polgárpukkasztással.

Vigyázz, NST, jövünk!

Örültök?