Tegnap este írtam egy ideges e-mailt lupettónak, a mai napot egyeztettük, oké, megírom az összefoglalót, ígértem, remélem, nem azt a címet kell majd adnom a posztnak, "lófasz és esti fény" vagy azt, "arrivederci", vihogtam, de nem gondoltam komolyan.
És most itt ülök leforrázva, dühösen és összefoglalót kell írnom. Összefoglalót az olasz válogatott világbajnoki szerepléséről, mert nincs tovább.
Három bűnrossz meccset játszottunk és megérdemeljük, hogy hazatérjünk. Mert szarul játszani lehet, de lelketlenül, motiválatlanul, tehetségtelenül és fantáziátlanul nem, mert akkor ez a vége.
Paraguay és Új Zéland ellen a szokásos formát hoztuk, azt, amiért mások gyűlölik az olasz focit, de mi, akik rajongunk érte, csak legyintettünk, olaszos kezdés, mindig így van. Az aggodalomra adott okot, hogy Lippi a fiatalokat a padon tartja, és persze Gigi sérülése is sokkolta a szurkolókat. Kínunkban jókat röhögtünk azon, Pirlo pályára lépését várjuk, hogy ő tegyen csodát a pályán, hogy jól szerepeljünk ebben a gyenge csoportban. Röhögtünk és bíztunk. Bíztunk ebben a kurva csapatban, és Lippiben, akiről még mindig elhittük, tudja mit miért csinál és aki most azt nyilatkozza, hogy vállal minden felelősséget. Igen, ez a minimum, ezért ne várjon senkitől elismerő pillantást és megértést se. Ő válogatta össze ezt a 23 játékost, akik miatt most úgy érzem magam, mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Mert ez a csapat semmit nem mutatott abból amit tud - amit egykor tudott, de reméltük, hogy még utoljára megmutatja.
Ahogy a franciákon, most rajtunk is röhöghet az egész világ, megérdemeljük. Tíz perc játékkal akartunk továbbjutni, taktika, futás, felépített támadás nélkül.
Az olasz focit temetik a lapok és azt írják, egy illúziónak van vége. A meghívott szakkommentátor a televízióban úgy nyilatkozik, az olaszok az elmúlt négy évben rombolták a futballt, lehetőség van arra, hogy a Serie A megújuljon, hogy az olasz foci újra építse saját magát. Megint mások úgy nyilatkoznak, ha az olasz csapat átvergődte volna magát a csoporton, még bármi történhetett volna, láttunk már ilyet és nyolcvankettőt emlegetik, én meg kikapcsolom a tévét, mert pontosan ezt a szót nem akarom hallani, a vergődést, mert ez fejezi ki legjobban, amit láttunk.
Azt, hogy öregek, hogy színészóriások, hogy antifocit játszanak, hogy mákosak, hogy nekik fúj a bíró azt már hallottam eleget, nem érdekel, azt, hogy vergődnek, azt most hallottam és láttam először.
A szerző bevallja, hogy sír e sorok írása közben. Nem a tehetetlen düh miatt, hanem mert úgy érzi magát, mint akit kifosztottak és mert megengedheti magának, mert nő, a picsogás a mi kiváltságunk. Mert búban a legfájdalmasabb visszaemlékezni az egykori boldog pillanatokra és most két emlék keveredik bennem, egy négy évvel ezelőtti, mikor Cannavaro magasba emelte a kupát, és egy frissebb, az, ahogy néhány perccel ezelőtt Quagliarella sír a pályára rogyva.
Igen, majd leszedik róluk a keresztvizet, jön Prandelli és ez csak egy játék, előre kell tekinteni, tudom. De ahogy elmúlt egy sor valaha kiváló játékos és Lippi dicsősége, az még sokáig fájni és dühíteni fog.
Forza Italia per sempre!
