Emlékek a lilák földjéről, arról a meccsről, amelyen bemutatkozott (és gólt is rúgott) Luca Toni, s amelyen virágzásnak indultak a violák, a frissen kinevezett mester (ma már olasz szövetségi kapitány), Cesare Prandelli kezei között.
Riminiben nyaralva arra gondoltunk, bepattanunk az autónkba, és a rövidebb úton elutazunk Firenzébe, az olasz bajnokság szezonnyitó mérkőzésére. Úgy saccoltuk, bőven lesz időnk az esti Fiorentina-Sampdoria meccsig várost nézni, de a dolgok másképp alakultak.
Nagy boldogan elindultunk a toszkánai napsütésben, neki az Appennineknek. Mert mi is az? Térképen csak néhány kanyar. Csak egy hegység. Lábunk az ablakban, hangulatunk a magasban, szól a Veronica Hit Radio, nincs ennél nagyobb királyság, hamarosan lila lesz az ég is…
És akkor megláttuk őt. Sokkal magasabb volt, mint vártuk. Egy végtelen hosszú, folyamatosan tekergő szerpentin, amit ha kibírsz hányás nélkül (nem bírtuk ki), megveregetik a vállad. Nem tudom szavakkal leírni azt a rosszullétet, amit mindannyian átéltünk, miközben észnél kellett lennünk. A szakadékok mellett végtelenül keskeny volt az út, nagy tempóban jöttek utánunk meg velünk szembe is, és sehol nem volt egy tenyérnyi pihenőhely, ahová félre lehetett volna állni, hogy a szédülésünk alábbhagyjon.
Felérve 907 méterrel a tengerszint fölé, Muraglione, a motorosok paradicsoma fogadott bennünket, ahol a magyar rendszámunkat felismerve, „Talma a király!”-jal köszöntek, majd megmutatták, hogyan kell lefelé repeszteni, jobbra-balra földig feküdni a félelmetes San-Benedetto-i kanyarokban. Néhány zugban rendőrök próbáltak intézkedni, gyakorlatilag nulla eséllyel. Se helyük, se idejük nem volt arra, hogy bármelyiküket is megállítsák. Egy darabig még gyönyörködtünk a kilátásban, a völgyben rekedt ködben, s miután visszatért természetes arcszínünk, továbbmentünk Firenze felé.
Az út egy fokkal elviselhetőbb volt, rókázásra kijelölt helyekkel, amit igénybe is vettek az emberek. Egyszer csak iszonyatosan lelassult és feltorlódott a forgalom, hosszú időn át csak lépésekben haladtunk, úgy éreztük, nem lesz meg, nem fogunk odaérni. Valami traktort, kombájnt vártunk, de nem az volt. Egy mosolygós, integetős papó élvezte az életet a piros Ferrari cabriójában, csigatempóban.
Már dél körül egyértelműen látszott, hogy este meccs lesz, játszik a csapat. A drukkereket kiszolgáló ereklyés shopok, a Fiorentina saját magazinját osztogató fiatalok, a biztonsági személyzet, a buszokkal érkező rendőri védelem… nagyon korán elfoglalták a helyüket. A stadion körüli utakat teljesen lezárták, csak tömegközlekedési eszközökkel vagy gyalog lehetett megközelíteni. Spontán akció lévén nem volt belépőjegyünk, és mint kiderült már a hivatalos jegypénztáraknak sem. Azt mondták, semmi gond, menjünk csak fel az irodába (a csapat kupákkal, zászlókkal, érmekkel teli szentélyébe), majd a helyi Józsi bácsi segít nekünk. Ott elmeséltük, hogy a világ végéről jöttünk, gyerekkel vagyunk, végighánytuk az utat, szóval nekünk mindenképpen be kell mennünk a mérkőzésre. Kedvesek és együttérzők voltak, addig-addig gondolkodtak a monitorok előtt, míg végül a stadion utolsó 3 férőhelyét egymás mellett megkaptuk.
Néhány órás városnézés következett, amibe túl sok minden nem fért bele, de azért a város központját, a Dóm teret (a rajta és körülötte lévő egyházi építményekkel) sikerült megcsodálnunk.
Időben visszaértünk a stadionba, hamar elfoglaltuk a helyünket, így láthattuk a bemelegítést és a szurkolók özönlését is a lelátókra. Mindenféle korosztály, mindenféle ember, öreg nénik/bácsik felzászlózott kerekes székekkel, családok pici babákkal… A B-középet leszámítva mindenhol tudták tartani a rendet: meccs közben nincs felállás, nincs mászkálás, onnan élvezd az eseményeket, ahová jegyet vettél.
Az ünnepélyes bevonulás és himnusz után az egész stadion rákezdett a csapat rigmusára. Magyarként ez különösen szórakoztató, mivel a leghangsúlyosabb résznél azt kell üvölteni, hogy KURVA! A curva jelentése focimeccseken arra a görbére, rövidebb oldali szektorra utal, amelyen elhelyezkedik a B-közép. Firenzében 4 szurkolói szekció van: a Curva Fiesolé-t népesítik be a legőrültebbek (impazziti), akik végigéneklik az egész meccset és biztatják a csapatot. Velük szemben található a Curva Ferrovia sokkal szelídebb szurkolókkal. Az egyik hosszú oldali szekció (ahol mi is ültünk) a Maratona, velünk szemben pedig a kispad és a Tribuna, a V.I.P. részleg. Az ellenfél szurkolótábora erősen körbekerítve (egyébként nagy szükség is volt rá) a Curva Ferrovia és a mi szekciónk között volt.
Egy nagyszerű, 2-1-es győzelemmel zárult meccs után jött az újabb izgalom. Ki kellett jutni a stadionból, ami hihetetlen tempóban indult meg. Én a szó valódi értelmében féltem, szabályosan menekültünk, hogy el ne tapossanak minket. A parkolókban teljesen egyforma robogók százai várták gazdáikat, fogalmam sincs, honnan tudták, hogy melyik kié.
Az, amit utána láttunk, elképesztő volt. A 2 sávos úton 4 sávban haladtak az autók, közöttük cikázva a motorok, robogók a maguk olaszos közlekedési moráljával, időnként éppen csak megúszva valami súlyos balesetet, ráadásul legalább annyi lány/nő húzta a gázt, mint férfi. Úgy egy órát utaztunk ilyen „oda se bírok nézni” forgalomban, amikor végre szétnyíltak az utak és betarthatókká váltak az alapvető közlekedési szabályok.
Nem volt kérdés, hogy visszafelé az autópályát, a hosszabb utat választjuk, ami tényleg rohadt hosszú volt, ráadásul végig olyan felhőszakadással, hogy egy méterre se láttunk magunk elé. De ezek csak a külső körülmények voltak, a lényeg az volt, hogy vadiúj Toni mezekben feszítettünk, Fiorentina sálakkal takaróztunk, és az úton végig azt ordítottuk, hogy FI-REN-ZE!
