Egy jó rövid alvást követően még mindig ezernyi dolgon pörgök a tegnap esti nyitómeccs kapcsán. Nagyon nehezen tudnám csak eldönteni, hogy akkor végülis most ez így elfogadható volt-e vagy sem. Mert bár az igaz, hogy egy címvédőtől ez baszott halovány teljesítmény volt, de aki kicsit is követi az olasz focit, az már régen nem ezzel a mércével méri ezt a csapatot, az utóbbi hónapokban látottakhoz képest viszont nem is volt ez olyan rossz..

Anélkül, hogy különösen mélyebb elemzésekbe bocsátkoznék (ezt meghagyom Nektek inkább), úgy tűnik Lippi több ponton is komolyabban mellényúlt tegnap este. Marchisio vállára túl nagy terhet tett, aki lássuk be, a közelében nincs annak a tudásnak, amit ez a szerepkör megkívánna, lassú, körülményes és nem képes semmi olyan váratlan meghúzására, ami egy olasz válogatott trequartista legnagyobb ismérve kellene legyen. Ennél bármi más jobb megoldás lehetett volna, leginkább egy más taktikai formáció preferálása. Gilardino egyetlen csatárként már a Milánban is csak vegetált, őt úgy tűnt szintén ökörség volt ennyire egyedül hagyni legelől, nem is értem mit várt tőle Lippi, ennyi idősen már nem fog 180 fokos fordulatot venni a játéka. Ha már ez a szerepkör, akkor sokkal inkább Pazzini, vagy leginkább egyszerre a pályán mindkettő. De ezek még mindig megbocsátható bűnök Cannavaro szerepeltetésével szemben. Nem szívesen verném el a port egykori kedvenc játékosaim egyikén, de az, amit immáron négy hosszú éve a pályán művel, az önmaga megalázása. Lassú, megbízhatatlan és ami a legviccesebb, még rohadtul zavarja a mellette játszó társakat is, meg kell nézni csak néhányszor Chiellini fejét a mérkőzések alatt. Jelenleg úgy tűnik nincs rosszabb választás nála. Még az is sokkal jobb lenne, ha három védővel állnánk fel, de minderre ráadásul semmi szükség nincs, hiszen ott van a keretben a következő évek egyik legnagyobb ígéretének tűnő Bonucci, akit nagy hülyeség lenne továbbra is a kispadon jegelni.

 Nem lenne fair viszont csak a negatív dolgokat kiemelni, bőven akadt azért kellemes meglepetés is a 90 perc során. Montolivo úgy tűnik végre képes lehet felnőni De Rossi szintjéhez legalább a következő hetekre, ami több, mint bíztató nem csak a tornát, de az elkövetkező évek kilátásait tekintve is. Pepe hosszú hezitálás után a legjobbkor a világ előtt is megvillantotta mi rejlik benne valójában, Zambrotta pedig ezredszer is bizonyította, hogy mitől kihagyhatatlan évek óta az Azzurriból, ismét rácáfolva minden őt korábban már temető szakértőre. Mindemellett pedig az elsőtől az utolsó percig mindenki, aki pályára lépett meghalt a sikerért. Mondhatnánk persze, hogy ez a minimum, de azért ismerjük be, nem volt ez mindig ennyire jellemző, régen láthattunk ennyire harcos és sikeréhes csapatot e mezben pályára lépni. S ha ez a következő mérkőzésekre is így marad, talán kellemesen is csalódhatunk még a ránk váró hetekben, de ahhoz persze túl kell lépjünk idegtépő hibák tucatjain.