- a Roma játékosa vagyok, ma kifejezetten félnék a szurkolók haragjától. Bennem élne még a tegnap esti ürességtől kongó lelátók fájó emléke, melyek szinte előre jósolták az újabb megalázó vereség bekövetkeztét. Százszor is megfogadnám, hogy ma bizony széthajtom magam edzésen, ha már tegnap töredékét sem futottam az elvártaknak és újra megfogadnám, hogy bizony mostmár el kell kezdeni dolgozni, mert a tavaly kiharcolt dicsőség nem hogy elszállni látszik, de lassan inkább csodának tűnik, hogy valaha is megtörtént.
- én vagyok Claudio Ranieri, elgondolkodnék jópár dolgon. Feltenném magamnak a kérdést, érdemes-e egy e szisztémában úgy tűnik igazán hosszú távon teljesíteni képtelen csapatra ráerőltetni a 4-4-2-t, mekkora kritika saját munkámmal szemben, hogy az egyetlen megfelelő állapotban lévő játékosom az a csatár, aki a felkészülés 100 %-át egy másik klubnál végezte, hogy mért nem játszatom egy kiemelten fontos mérkőzésen a védelem egyetlen igazi stabil pontját, valamint mindezek konzekvenciájaként, hogy elkezdjem-e lassan fontolgatni, a lemondásom benyújtását.
- én vagyok Clarence Seedorf, felvásároltatnám a tegnap esti mérkőzésről készült összes felvételt, egyenként vagdosnám földhöz őket, aztán bejelenteném a visszavonulásomat.
- én vagyok a Milan csapatának tegnap pályára lépett Gattusón kívüli bármely tagja, ma képtelen lennék tükörbe nézni a tegnap esti lélektelen, akaratgyenge tingli-tangli után, amit leprodukáltam.
- én vagyok Massimiliano Allegri, épp a Madrid edzésére tartanék, hogy valamit megpróbáljak ellesni attól az edzőtől, aki álmában is jobban motiválja együttesét, mint ahogy az nekem sikerült tegnap este.
De én csak egy olasz focimajom vagyok, ebből adódóan pedig kurvára mérges mind a Rómára, mind a Milánra a látottak után. A tegnap este alapján egyik játékos sem érdemelte meg, hogy klubja címerét magán viselje, így csak azt kívánom, hogy bárcsak az említett két klub bármelyikének elnöke lehetnék, hogy a játékosokra rughassam ma reggel az öltözőajtót.
